Halálközelben

Sorok mögött jár a halk halál.

Üresség indázik szemekben.

Felfogtad-e az ellipszis tragédiáját?

Születhet-e benned méla vágy,

Ha rémek tanyáznak a kertben?

Kívánj még néhány meleg napot,

Hogy járjon át a lágy sugár,

Az ősz utolsó reménye.

Szintúgy megvagyunk, mint a fázós

Lombjuk-hagyott fák a magányos útszélen.

Vad szélroham rázza már

A csupasz, szürke ágakat.

Sár húzza le cuppogva lábunk

Amint vég nélkül battyogunk

(Elől az út, hátul az út).

Miért szerettünk volna szüntelen,

Megújuló rohamokban,

Napok romjain tobzódva?

Erőm már nincs, hogy elmondjam neked

Világom zordra változását,

De láthatod a jeleket,

S napjaim végtelen zuhanását.

Csak látomás a köd, miben

Kóválygok lázasan veled.

Lehettünk volna boldogak? –

Talán te ezt remélted.

Csak azt nem mondtad meg, hogyan,

S mi értelme az egésznek?

A semmibe markol kezem,

Sorok mögül halál kacsingat.

Ólmos levet csorgat az ég,

A kertre néma árnyak hullnak.

Tudod te is, tiéd vagyok.

Falánk idő, ha majd elválaszt,

Szememben kihunyó napok

Hullnak, de már el nem fáraszt

Váltakozásuk villogó fénye.

Más lesz a föld, és más nap áraszt

Világosságot minden új évre.