Látszólag lényeges…

Látszólag lényeges, hogy kisütött a nap,

Látszólag lényeges, hogy fáradt madarak

Csipognak elhalóan lombok közt a fákon,

És őszi csend motoz a ködbe révült tájon,

Hűvös, halk árnyékok vonulnak néma rendben,

Rég elfelejtett arcok, halottak körmenetben

Megdermedt, álmos szirmok hullnak hófehéren

Majd felhők úsznak át az undok szürke égen,

Látszólag vége már, elalszik minden lassan,

Látszólag nincs tovább, halálba ringnak halkan,

Ki tudja, meddig él a csend, aztán a mélyben

Félénk, új moccanással nyújtózodva ébred

S vidáman sürgölődni kezd a hangos élet.

Zarathusztra visszatér

fáradtan vánszorgott az öreg és szája száraz szélén

kicsordult nyála minden kifőzdénél amint remegve

szimatolt bele a sülő hús szaga által megterhelt légbe

de mindannyiszor fáradtan legyintett s elindult görbe

botjára támaszkodva lábát nehézkesen emelgette az út

mindig hosszú mondta csak úgy maga elé szeme pedig

csodálatos szeme ragyogott habár nem látták már

régóta nem néztek egymás szemébe a síkság lakói

néhol kölykök szaladták rikoltozva körbe és a kutyák

mindig megugatták vagy inkább keservesen vonítottak

ők még valamit tudtak amit az emberek nem a falvak

s a városok zavarták sosem bírta az emberszagot

ki nem állhatta a ricsajozó csürhét hiúság vásárát dőre

szabadosság tombolását kemény szavakat motyogott

bozontos szakállába fennhangon rég nem szónokolt

tudta már nincs kinek majd pont ezeknek fárasztom

magam s a nyelvem de nemsokára eljön az én időm

mikor ostobaságtok szennyes áradatát fékezni kelletik

mert a gonoszság túl nem árad az erényen csordultig

nem telhet a pohár és szívetek egyszer tiszta lesz

majd csak akkor lészen szavamnak foganatja ha apad

folyója a bűnnek sötét gyalázatnak medre kiszárad

mondta magának mintegy de már többen hallották

odafüleltek arra mit mond a bolond öreg és nem mind

nevettek rohanás közben rágondoltak s a mondottak

megragadtak a fejekben itt-ott tanyát ütöttek szállásra

leltek az emberek agyában az öreg pedig haladt előre

az útján ment rendíthetetlenül esőben napsütésben

messze hatolt már a síkság közepébe hol tündökölt

a város zajlott az élet gazdag paloták pompáztak és

bádogviskókban dideregtek a nyomorultak ahol a bűn

gőgösen röhögött szembe a reszketőn gyáva erénnyel

vén hippy kiabálták honnan kászálódtál elő lejárt a

csomagolásod avas vagy te is már akárcsak eszméid

büdös vén ember azt ne gondold szelíd jó illatú

papjainkat majd lekörözöd hiába locsogsz elaggott

tetűfészek útról ami meredeken visz és az élet vizéről

ha megtaláltad miért így csavarogsz a nagyvilágban

nem válaszolt nem indult fel az üvöltő röhögéstől

aztán a csúfolódók megunták s elkullogtak sötét éj volt

hideg holdfény és vibráló reklámok alatt az öreg

felmagasodott szakálla hófehér lett szeme szikrázott

döbbenten és meghatódva néztek fel rá a hajléktalanok

mindig tudtuk hogy eljössz világ királya s megváltasz

minket bűnösöket nem hozzátok jöttem marhák

mások bűne ami engem aggaszt de már vitték kísérték

sodorták magukkal egyre többen lettek aztán végül

tömeggé duzzadtak elfolyták a bulvárokat a kormány

szükségállapotot rendelt el aztán még az éjjel gyorsan

lemondott az egész ország kavargott lázadt az agg

próféta fejét csóválva állt odébb és tanítványok hada

sereglett utána ezrek kísérték el következő útján

Halálközelben

Sorok mögött jár a halk halál.

Üresség indázik szemekben.

Felfogtad-e az ellipszis tragédiáját?

Születhet-e benned méla vágy,

Ha rémek tanyáznak a kertben?

Kívánj még néhány meleg napot,

Hogy járjon át a lágy sugár,

Az ősz utolsó reménye.

Szintúgy megvagyunk, mint a fázós

Lombjuk-hagyott fák a magányos útszélen.

Vad szélroham rázza már

A csupasz, szürke ágakat.

Sár húzza le cuppogva lábunk

Amint vég nélkül battyogunk

(Elől az út, hátul az út).

Miért szerettünk volna szüntelen,

Megújuló rohamokban,

Napok romjain tobzódva?

Erőm már nincs, hogy elmondjam neked

Világom zordra változását,

De láthatod a jeleket,

S napjaim végtelen zuhanását.

Csak látomás a köd, miben

Kóválygok lázasan veled.

Lehettünk volna boldogak? –

Talán te ezt remélted.

Csak azt nem mondtad meg, hogyan,

S mi értelme az egésznek?

A semmibe markol kezem,

Sorok mögül halál kacsingat.

Ólmos levet csorgat az ég,

A kertre néma árnyak hullnak.

Tudod te is, tiéd vagyok.

Falánk idő, ha majd elválaszt,

Szememben kihunyó napok

Hullnak, de már el nem fáraszt

Váltakozásuk villogó fénye.

Más lesz a föld, és más nap áraszt

Világosságot minden új évre.

Őszi mérleg

A fák, a fák, úgy állnak itt,
Mint ádáz szentek.

A szürkület befolyta már

Az őszi kertet.

Még tegnap megszökött a nyár.

Estig keringett

A kert fölött, fecskék között,

Aztán vad csend lett,

S azóta állnak némán itt

Aszkéta szentek,

Csupasz karjuk az égre int

S az árva kertet

Elhagyta minden nyári szín,

A kedv, s az élet.